A nő teremtése

2011 május 14. | Szerző: Mirjam Salliven |

  Istennek, látván a férfi magányát, megesett rajta a szíve. Körbenézett
hát a világon, és munkához látott.Fogta a Hold kerekségét, a kígyó
testének hullámzását, a lián vastag szárának karoló erejét, a fű halk
remegését, az ágakon libegő levelek röpke báját, a rózsa frissességét.

Fogta az Isten a barack zamatát, az őz riadt futását, hozzákeverte a
levegő megfoghatatlanságát, felhőszakadás után a szivárvány eget átívelő
lágy hídját.

Fogta a nyúl félénkségét, a páva hiúságát, a veréb pehelytollát, a
gyémánt keménységét, a szajkó locsogását, a galamb turbékolását.

Fogta a méz édességét, az epe keserét, a tigris kegyetlenségét, a hó hidegségét, a tűz hevét, az alkony pírját.

Összekeverte mindezt, és megalkotta a nőt. Művét fenségesnek és
csábítónak látta. Büszke volt rá, méltónak találta az egész világ
csodálatára. Nagy lélegzetet vett, és frissen teremtett művét
odaajándékozta a férfinak.

A férfi megköszönte az ajándékot, majd nyolc nap múlva összezavarodva, heves jajszóval az ajkán visszavitte Istennek.

Az Isten visszavette, de tudta, a férfi vissza fog jönni érte és újra
magával viszi. Így is történt. Háromszor hozta vissza a férfi a nőt és
háromszor könyörögte vissza. Végül az Isten haragra gerjedt, és
ráparancsolt két teremtményére:

“Tűrjetek egymásnak!”

A nő mosolygott, a férfi fejet hajtott, s miközben otthonába vitte asszonyát, heves panaszát senki nem hallotta:

“Micsoda csapás! Vele se bírok élni, de nélküle még úgy se…”

 

A NŐ teremtése/hindu monda/